BEVEZETŐ SOROK AZ ÉPÍTŐMŰVÉSZETI DOKTORI ISKOLA 2020/21-ES TEMATIKUS TANÉVÉT LEZÁRÓ ÉVKÖNYVÉHEZ
Előszó az Építőművészeti Doktori Iskola „Térfoglalás” című 2020/2021 évkönyve elé
Az építészeti közbeszédben a „tér” szó hallatán legtöbbször az ember által épített környezet egyes elemeire gondolunk. Akár alkotóként, akár műelemzőként kerülünk kapcsolatba a térrel, leköt minket a térrendszerek sokfélesége, a térszervezési módok, a lépték, az arány, a ritmus lehetőségei és változatossága. Szívesen foglalkozunk a mozgással, a fények, a hangok térformáló szerepével. Ezeket a szempontokat a külső és belső terekre, vagy éppen a kettő közti átmenetekre egyaránt vonatkoztatjuk. Az építészeti tér vizsgálata a klasszikus korok tapasztalataiból építkező, még ma is jelentős tartalékokkal bíró összetett tématerület.
Létezik azonban ennél sokkal tágabb értelmezési keret is. A jelentéstartalmak között ma egyre erőteljesebben megjelenik az élettér, a bioszféra általános fogalma. Ez a viszonylag jól behatárolható része a Föld nevű bolygónak építészeti nézőpontból is értelmezhető tér. A térfoglalás ennek a felosztásáról, használatbavételének mértékéről és módjáról szól. Számos konfliktust eredményez az, hogy az erőforrásokért, a létfenntartásért küzdelem folyik a fajok között, aminek az ember még akkor is résztvevője, ha képességeink ismerete és önbizalmunk okán néha ennek az ellenkezőjét gondoljuk. Az élettér relatív szűkössége csak néhány évtizede, az űrkorszak beköszöntével került a figyelem középpontjába, amikor korábban nem ismert nézőpontból láthatóvá vált a bolygó egésze. A felismerés, hogy a Föld „kicsi”, katartikusan hatott és megingatta az élettér végtelenségébe vetett hitet, érzékelhetővé tette a határokat, átírta a tér és lépték fogalmát. Bebizonyosodott, hogy a bioszféra a bolygó egészéhez képest is elenyésző, sérülékeny téri tartomány, vékony burok a földfelszín közelében, ezen osztozik valamennyi élőlény, közöttük az ember. David Attenborough legújabb könyvében olvashatjuk, hogy „[a] Földön élő emlősök szerves össztömegének 96%-át adja ki a mi testünk és azoké az állatoké, amelyeket azért tartunk, hogy megegyük őket. A maradék mindössze 4%-ot alkotják a vadon élő állatok, az egerektől az elefántokig és a bálnákig”.1 Beszédes adatok ezek arról, hogy mekkora jelentőséggel bír az emberiség puszta léte a bolygón. Könnyű belátni, hogy a globális népességnövekedés az emberiség térigényének növekedésével jár, és ez az egy főre jutó téri keretet (életteret) szűkíti. Amikor megszülettem, a bolygó népességszáma 2,8 milliárd volt, ma 7,8 milliárd. Az ugyanakkora kiterjedésű bioszférán ma közel háromszor annyian osztozunk.
A tér fogalmának a fizikai létezésen túlmutató jelentései is vannak. Ilyen a kulturális tér, amelyben az emberi közösségek élik mindennapjaikat, ünnepeiket. Németh László szerint „[a] kultúra nem tudás, nem művészi produkció, hanem valami életet szabályozó elv, amely egy embercsoport minden tagjának belső mágnese, irányítója”.2 Szép és pontos ez a definíció, közel áll az építészet lényegéhez, vagyis a térfoglaláshoz, amely a kultúra része, ilyenformán az emberi magatartásformák lenyomata.3 Kenneth Frampton szerint az építészeti alkotás alapvetően három tényező, a tipológia, a topológia és a tektonika erőterében születik. Ez a három, önmagában is igen összetett rendszer egységbe kapcsolódva térben és időben változó, megújulásra képes kulturális mintázatokat képez. A nagy rendszerek mozdulásai alapjaiban változtatják meg a kultúrát. A digitális technológiákkal új korszakba léptünk, a klasszikus műveltségen alapuló megközelítések kizárólagossága megszűnt. Folyamatosan változik az ember tér- és időérzete, új értelmet nyer a helyhez való viszony, soha nem látott módon szerveződnek az ezeket belakó emberi közösségek. Nyilvánvaló, hogy a világban zajló társadalmi és környezeti változásoknak komoly építészeti következményei vannak, amelyek a térhasználati kérdéseket, a térfoglalás mértékét és módját egyaránt érintik. A „térfoglalás” hívószó alapján ezt a komplex kérdéskört igyekeztek körüljárni a tanulmányok, és ennek eredményeit foglalja össze a Doktori Iskola 2020–21-es évkönyve.
Az elmúlt két év világjárványa kíméletlenül megváltoztatta az emberi kapcsolatokat és a társas viszonyokat, az elmaradt közösségi programok következményeivel csak utólag szembesülünk. Ennél is fájóbb a Doktori Iskolához közvetlenül kötődő építészek, Török Ferenc, Nagy Tamás, Turányi Gábor elvesztése, akik a járvány időszakában távoztak közülünk és akik nagy űrt hagytak maguk után. Nagy Bálint halálával a FUGA sem lesz már az, ami volt, ahol könyvbemutatóink révén a Doktori Iskolában folyó intenzív szakmai munka a Bálint által is képviselt szabad szellemi térben, tágabb kulturális összefüggésben jelenhetett meg. Ezt a kötetet mindannyiuk emlékének ajánljuk.
2022. február
Balázs Mihály DLA
Kossuth-díjas építész, egyetemi tanár,
a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja,
az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia tagja,
az Építőművészeti Doktori Iskola vezetője