BME ÉPÍTÉSZMÉRNÖKI KAR ÉPÍTŐMŰVÉSZETI DOKTORI ISKOLA

BEVEZETŐ SOROK AZ ÉPÍTŐMŰVÉSZETI DOKTORI ISKOLA 2013/14-ES TEMATIKUS TANÉVÉT LEZÁRÓ ÉVKÖNYVÉHEZ

 

Az építészet három alapvetően fontos meghatározója a
hely, a kor és az alkotó ember. E három közös halmaza
a térben és időben egyaránt „helyet foglaló” építészeti
mű. A kezdetekben a hely az épület által elfoglalt
területecskét és annak szűk környezetét jelentette,
amelyet meghatározott – többek között – az éghajlata,
a felszíni viszonyok és a kinyerhető építőanyagok
minősége. A civilizáció fejlődésével ez a hely egyre
szélesült, országokat és kultúrákat átívelő egységes
formarendek – stílusok – jöhettek létre. Korunkban
pedig már világméretűvé tágult a hely és ezzel a
globális kiterjedtséggel a szerepe feloldódott, maga
pedig értelmezhetetlenné vált. A kortárs építészet
ünnepelt alkotásait szemlélve jól érzékelhető, hogy
egyre kevesebb alakító szerepe van az egyedi helynek, a
lényegi kritériumokat illetően egyre inkább közömbös az
épület konkrét helyszíne.
Ez az építészeti jelenség része a politikát, gazdaságot és
kultúrát egyaránt érintő lokális-globális dilemmának,
amely egyike a korunkat foglalkoztató fontos
kérdéseknek. Az építészet szűkebb területén mindez
érdekes kérdéseket vet fel. A világméretűvé tágult
helyben mi különböztetheti meg az egyes régiókat?
Van-e még érzékelhetően megkülönböztethető
identitása az egyes részterületeknek, és ha van, hogyan
ragadható ez meg? Vagy megfordítva a kérdést: képes-e
egyedi meghatározottságot kölcsönözni az identitás az
egyes régióknak? Nem lehet teljesen biztos, egyértelmű
válaszokat adni ezekre a kérdésekre, csak válasz-próbák,
válasz-kísérletek léteznek, akár egymásnak szögesen
ellentmondó tartalommal.
Az Építőművészeti Doktori Iskolában mi is csak
próbálkozunk, kísérletezünk a válaszadással. Konkrét
alkotó munkákban, pályázati tervekben, egyéni és
csoportos kutatásokban igyekszünk megközelíteni
ennek az összetett problematikának változatos rétegeit.
Filozófiai szempontból, a kérdéskör legtágasabb
általánosításával a rész és az egész viszonya elemezhető,
vajon egyenlő-e az egész a részek összegével, másfelől
nézve megismerhető-e az egész a részek felől közelítve?
Érzelmi szempontból vizsgálva az egyes helyekhez való
emberi kötődés valamilyen formában szinte mindenkiben
benne él, ugyanakkor egyre erősebben hat a nagyvilág
vonzása, a helytől való függetlenedés vágya is. Kulturális
szempontból a hely, a régió egyedi értékeit művészeti
alkotások sokasága hirdeti, csak példaként idézhetőek
itt Petőfi, Ady, Radnóti versei, a nagybányai festők
tájképei vagy Somogyi Győző grafikái. És végül építészeti
szempontból vizsgálva, van-e az egyes régióknak
elkülöníthetően sajátos építészete, vagy mindezeket
egybeoldotta-e már a korszellem általánosító ereje, ha
úgy tetszik: a divat.
Régió és identitás. Ez a mottó vonzó lehetőségnek tűnt
arra, hogy körülnézzünk közvetlen környezetünkben,
Közép-Kelet-Európa velünk szomszédos régióiban,
ismerkedjünk a tőlünk eltérő, vagy éppen velünk azonos
építészeti törekvésekkel. Az élet és a gyakorlat azonban
szűkebb pályára terelte az érdeklődést, ezzel együtt
az alkotó-kutató munka témáit, mivel ezek többsége
Magyarországon belüli régiókban kereste az identitás
problémáit. És ebben az egyszerre gyakorlatias és
érzelmes szűkítésben sok igazság van; először a saját
régiónkat, viszonyainkat, életünket kell megismerni
ahhoz, hogy azután ezen a szilárd és meghitt alapon
állva önbizalommal és magabiztosan tekinthessünk
körbe a nagyvilágban.

Cságoly Ferenc DLA, DSc, az MTA rendes tagja
a BME Építőművészeti Doktori Iskola vezetője