BME ÉPÍTÉSZMÉRNÖKI KAR ÉPÍTŐMŰVÉSZETI DOKTORI ISKOLA

BEVEZETŐ SOROK AZ ÉPÍTŐMŰVÉSZETI DOKTORI ISKOLA 2017/18-AS TEMATIKUS TANÉVÉT LEZÁRÓ ÉVKÖNYVÉHEZ

 

Előszó

Gondolatok a továbbépítés és újrahasznosítás kérdésköréhez

 

Az Építőművészeti Doktori Iskola képzési tervének sajátossága, hogy tematikus éveket szervez és azok keretében sokakat érintő aktuális építészeti, kulturális kérdéseket vizsgál. Nem feltétlenül a pontos és megkérdőjelezhetetlen válaszok megtalálása a cél, sokkal inkább a közösségi párbeszéd szorgalmazása, a téma fókuszba állításával új nézőpontok feltárása az alkotás és kutatás párhuzamos jelenlétén keresztül. Az évkönyv ennek a párbeszédnek eredményeit összegző és nyilvánosság elé táró kiadvány, az ismeretek megosztásának lehetőségét kínáló alkalom. Kérdésfeltevések,  felvetések sorozata, gondolatébresztő és folytatásra – vagy akár vitára – késztető tanulmányok sorát magába foglaló gondolat-gyűjtemény.

 

Az elmúlt évben a téma a továbbépítés és újrahasznosítás kérdésköre volt. Mondhatjuk hogy nem újszerű felvetés, hiszen mindkét fogalom régről ismert, mégis időszerű, mert a körülöttünk zajló globális folyamatok (népességnövekedés, klímaváltozás, technológiai fejlődés) azzá teszik.

 

Az újrahasznosítás fogalmát a fogyasztói társadalmak környezettudatos polgárai szemrebbenés nélkül úgy használják a közbeszédben mint valami bűvszót, ami megmenti az emberiséget saját önpusztításától. Attól a permanens és egyre csak fokozódó szennyezéstől, ami a vágyott termékek előállítása és felhasználása során keletkezik és ami soha nem látott “hatékonysággal” alakítja át, rombolja az élő természetet. A probléma megoldására azonban ilyen egyszerű varázs-szer nem létezik. De ha a folyamat minden résztvevője újból végiggondolja tevékenységének célját és módját, esély adódik egy reális kép megrajzolásához. Ebben a történetben az építészet meghatározó szerepet képvisel (minden túlzás nélkül főszereplő), hiszen globálisan az építési tevékenység az összes nyersanyag felhasználás közel feléért felelős. Adódik tehát a kérdés, építészként ebben a helyzetben mi a dolgunk, miként tudnánk mérsékelni az építés káros következményeit?

 

Az újrahasznosítás talán nem is a legszerencsésebb szó a környezet védelmével kapcsolatban, mivel önmagában nem fejezi ki a folyamat teljességét. Az angol nyelvben létezik három (négy) kifejezés, melyet a szakzsargonban rendre “három R” néven említenek: Reuse vagy Refilling, Recycling, Recovery – ezek együttes értelmezése talán közelebb visz a valósághoz. E szavak közös jellemzője a “re-” igekötő, melynek eredeti latin jelentése ’újra meg újra’ vagy ’vissza’. Mindegyik szó arra utal tehát, hogy valamit visszaadunk abból, amit elvettünk. Újra használjuk, újra feltöltjük (mint pl. a mosott borosüveget), újra feldolgozzuk vagy visszaforgatjuk a természetbe, esetleg visszanyerjük a nyersanyagot abból a hulladékból, amit másra már nem tudunk használni. De használhatnánk akár a “revolution” kifejezést is, annak ‘fordulat, forrongás, körforgás’ értelmében, vagy akár legközismertebb módján forradalomként – ami valójában visszagörgetést jelent. Visszatérést valamely állapothoz, útelágazáshoz, ahol még tudtuk az irányt, ahol még nem tévedtünk el és ahová a visszatérés új helyes irány megtalálásához segít …

 

E szavak közül számomra most mégis a “refilling” kifejezés a legizgalmasabb, mert ez vezet el a tematikus év másik kulcsfogalmához, a továbbépítéshez. A továbbépítés önkorlátozás, mértékletesség, vágyaink keretek közé szorítása. Meglévő tereket (ha szükséges át- vagy továbbépítve) használni, újratölteni élettel igazi kulturális kihívás. Az építészeti térhasználatban e gondolat felismerése és elfogadása ma a legnagyobb jótétemény az élő és élettelen természettel szemben.

 

A kereteket – nevezzük adottságnak – mások  szabták meg a múltban azzal, hogy lehatárolták a szükségletüknek alkalmas teret, majd idővel ránk hagyták azt. Nevezhetjük ezt történelmi örökségnek. Az épített örökség használata évezredeken át természetes logikája volt a továbbélésnek, előfeltétele pedig, hogy az építészet valóságos emberi/közösségi célokat, maradandó értékeket szolgált, ide értve a reprezentációt is, ami mindig is a társadalmi berendezkedés kísérőjelensége volt. Egy tágas világban, a természeti erőforrások bőségében mindez egyáltalán nem tűnik szükségszerűnek, mégis működött. Ez a logika a fejlett világban mára megbicsaklott, a bontás-építés öncélú gazdasági-ipari tevékenységgé vált, a valódi szükségletek és a reprezentáció közötti arány látványosan megváltozott. Az egyensúlykeresés ma sokak számára létfontosságú kérdés, ami minket is foglalkoztat.

 

2018. július

 

Balázs Mihály DLA

Kossuth-díjas építész, egyetemi tanár

az MMA rendes tagja, az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia tagja

az Építőművészeti Doktori Iskola vezetője