BME ÉPÍTÉSZMÉRNÖKI KAR ÉPÍTŐMŰVÉSZETI DOKTORI ISKOLA

BEVEZETŐ SOROK AZ ÉPÍTŐMŰVÉSZETI DOKTORI ISKOLA 2015/16-OS TEMATIKUS TANÉVÉT LEZÁRÓ ÉVKÖNYVÉHEZ

 

Építészet és oktatás

 

Az Építőművészeti Doktori Iskola most lezárult tematikus évének mottója az “Építészet és oktatás” volt. Egy évvel ezelőtt a program bevezetőjében három kérdést fogalmaztam meg. Az első az építészeti alkotó munkával, a hivatás gyakorlásával, az építészet társadalmi-gazdasági szerepváltozásával volt kapcsolatos és a kérdőjel mögött azt a feltételezést sugallta, hogy a világban korábban soha nem tapasztalt jelenségek zajlanak, melyekkel az építészetnek (építészeknek) tennivalója van. A második kérdés az építészeti oktatás nemzetközi gyakorlatának megismerésére és tanulságainak felhasználására invitált. A harmadik kérdés pedig így hangzott: milyen újszerű téri következményei lehetnek a korszerű oktatási metódusoknak és fordítva, képes lehet-e az építészeti tér befolyásolni az oktatás eredményességét? Kérdéseimet természetesen nem a téma szűkítésének céljával tettem fel és nem is abban a reményben, hogy azokat a doktori iskola egyéves kutatómunkája maradéktalanul megválaszolja. A tematikus év célja az volt, hogy az építészet és oktatás problémakörét a közös gondolkodásban fenntartsa és a párbeszéd középpontjába helyezze.

 

A két kulcs-szó önmagában is erőteljesen magában hordozza a közösségi aspektusokat és feltételezi a párbeszéd folyamatos fenntartását. Itt érdemes megjegyezni, hogy “oktatás” helyett, ami köznapi szóhasználatban sajátos egyirányúságot sugalló jelentéssel is bír, inkább a tudás megosztásáról szükséges gondolkodni és beszélni, különösen az egyetemi szintű képzésben. De mik is azok a “tudások”, amiket egymással meg akarunk osztani? Ezek (jó esetben) nem valamiféle előre meghatározott és jól megfogalmazott, letisztult teóriák, sokkal inkább formálódó kérdések, melyek  forrása maga a tervezés és az ahhoz kötődő elméleti háttér. Más megfogalmazásban a tervezés/kutatás során felhalmozódó személyes tapasztalatok, élmények és felismerések közös kiértékeléséről van szó, amit rendszerező összegzés, majd következtetések levonása követ, hogy aztán megint új kérdések következzenek …

 

Az építészet erős társadalmi és gazdasági kötődései okán bőséggel szolgáltat  aktuális kérdéseket ehhez a párbeszédhez. Elég csak a Föld népességének drámai mértékű növekedésére és az ezzel szorosan összefüggő aránytalanságokra, mozgásokra, környezeti hatásokra gondolni, miközben az éghajlatváltozás önmagában is új stratégiák megalkotását feltételezi. A globalizáció látványosan kiemeli az építészet kulturális vonatkozásait, új megvilágításban tűnik fel a hely és a helyi tudás kérdése.

 

Az oktatás (tudásmegosztás) környezete is alapvetően új kihívásokkal teli. A  info-kommunikációs technológiák látványos elterjedésével az információ és tudás viszonya alapvetően átalakult. Ma a világban mintegy másfél milliárd tizenöt évesnél fiatalabb ember él, akik többsége iskolázottsága hiányai miatt a mi fogalmaink szerinti klasszikus műveltség nyelvét nem érti. Ha látókörünket Európára vagy Magyarországra szűkítjük, valamivel biztatóbb a kép, de még így is nehéz a párbeszéd. A kölcsönös megértés a megszokottnál jóval nagyobb nyitottságot és empátiát feltételez. Az oktatásnak itt kétféle sajátos értelmezése is lehetséges. Az egyik az építészképzés, annak valamennyi, az egyetemesség keretébe sorolható ismérveivel együtt.  Van azonban egy másik lényeges vonzata az építészetnek, ami talán az előzőnél is fontosabb, hiszen a képzés csupán eszköz egy valódi cél eléréséhez. Ez pedig az épített környezet minősége, a terek használhatósága,  hatása az individuális és közösségi lét formáira, általában az életminőségre.

 

Alejandro Aravena, az idei Pritzker-díj kitüntetettje szerint nincs annál rosszabb, mint a rossz kérdést jól megválaszolni. A lehető legrosszabb dolog, ami az építészettel történhet, hogy elveszíti a kapcsolatot a valósággal és nem valódi kérdésekre ad válaszokat, azaz nem tényleges problémákat old meg.

A doktori iskola hallgatói és témavezetői ebben a tematikus évben arra vállalkoztak, hogy itthoni és külföldi példákon keresztül közelebb vigyenek minket a helyes kérdések felismeréséhez. Az egyik markáns irány az építészképzés mikéntje itthon és külföldön. Ehhez megvizsgálták több egyetem tantervét és az a mögött rejlő szemléletmódot. A vizsgálódás túlterjedt Európán, tanulmányút keretében személyes tapasztalatokat gyűjtöttek egy távoli világ, Vietnam valós építészeti problémáiról, az ottani építészképzés céljairól és lehetőségeiről az együttműködés jegyében. Az összegzés itt rövid tanulmányok formájában született. A másik karakteres irány ezzel egy-időben egy konkrét tervezési feladat volt. A kérdésfeltevés Budapest Hegyvidék Önkormányzatától származott és arra vonatkozott, az étkezésen túl mi lehet a szerepe a menza tereinek, általánosabb megfogalmazásban hogyan működnek, működhetnének az iskola közösségi terei? A diákokkal és tanárokkal való intenzív együttműködés kiváló lehetőséget nyújtott a figyelem összpontosítására egy konkrét, építészeti vonatkozásain azonban messze túlmutató kérdésben.

 

A kétféle megközelítés mindvégig a léptékváltás lehetőségét és szükségességét jelentette, állandó nézőpontváltásokat generált és nyitott megközelítéseket feltételezett, ami a doktori iskola képzésének mindig is kiemelt célja volt.

 

Balázs Mihály DLA

egyetemi tanár

az Építőművészeti Doktori Iskola vezetője

 

2016.07.18.